ORIGINEA UNGURILOR (Documentar istoric)

 

A MAGYAROK EREDETE

 

A történelem homályai

 

Jóval több mint 10 százalékban hasonló a török-magyar nyelvbázis: anya, atya, dédapa, eme, ártán, oroszlán, isten, előre, alma, sok, én, gyere, zseb, buj, van, stb.. Van még kb. 300 iráni eredetű magyar szóbázis. Mire mutat ez? Egy lehetséges nép-keveredésre. Először volt egy iráni és török népkeveredés Perzsiától északra, ebből lett a türkmén nép, azután lett egy türkmén és avar népkeveredés Pannonia területén, ebből lett a magyar nép és nyelv. Eképpen zárul a kör az iráni, török és szibériai – azaz Ob folyó meléki vagyis finn-ugor népek és szavak között.

 

Krónikák a magyarok eredetéről

 

BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTÍN (905 – 959) - A BIRODALOM KORMÁNYZÁSÁRÓL:

“A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, ... De abban az időben nem türköknek mondták őket, ....”

A türk név alatt türkmén (török féle) azaz egy keverék nép erthető. A régi, tiszta fajú törökök, Kína nyugati határában éltek, Indiától északra.

Ezt a régiót iráni népek igázták le és az őslakosokkal egy keverék néppé olvadtak. Idővel, ezek a türkmén népek észak és nyugat felé vonultak, finn-ugor, alán és szláv népeket igázva le. Eképpen nézve, érthető miért lettek később az irániak türköknek nevezve és miért van annyi török szó a magyar nyelvben.

Baksi Iman: „Gazi-Baradzs Tarihi” – Gazi-Baradzs Évkönyvei szerint, 1229-1246:

"A türkmének bizonyos kirgiz és türk népek leszármazottai voltak, akik vezérükkel a masszagéták (jászik, alánok) földjére jöttek és fokozatosan megsokasodtak. Ezek nagyon szép emberek voltak és nyelvük kellemesen hangzott."

Ibn Ruszta és Gardízí a magyarokról

„A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul (lovagol) ki. Főnökük elnevezése Kánde. Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki ténylegesen királyként uralkodik fölöttük, Dzsulá-nak hívják. Minden magyar a Dzsula nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, ..."

(Vesd össze a Csodaszarvas legendájával.)

 

-      Honnan jöttek, kik voltak?

 

A honfoglaló magyarság legközelebbi rokonai a mai Baskír és Volga mentén élő tatárok. A genetika fejlődésével világossá és ténnyé vált, hogy a szarmatákkal és a hunokkal is rokon nép az ősmagyar. A magyarság kutatása érdekében állították fel a Magyarságkutató Intézetet, akik az elmúlt három évben számos kutatással próbálták feltárni az Árpád-ház és a magyar királyi családok származását a csontok és az elsődleges források alapján.

- Dr. Neparáczki Endre archeológus, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatója szerint. (2022)

 

Mit mondanak a legközelebbi szomszédok, a szlávok forrásai?

 

A “Keleti szláv (orosz) források a korai magyar történelemről” szakdolgozatban azt olvashatjuk, hogy a keleti szláv források a 9. század második felétől szolgáltatnak értékes adatokat a korai magyar történelemmel kapcsolatban, mint ugorokról vagy jugorokról, a területet pedig Jugrának nevezi. A korai Kievi szláv források szerint az ugoroknak két ága volt: a fehér ugorok és a fekete ugorok. Ennek az lehet az oka, hogy valamikor régen, a fehér ugorok bizonyos részét egy kisszámú, de jobban felfegyverzett és jobb hadi taktikával rendelkező fekete árnyalatú déli nép igázta le, mely összekeveredett az ugor őslakosokkal és átvette azok nyelvét. Egy hanti-mansi eposz-legenda, tartalmaz egy ilyen jellegű mondát, közölve, hogy egy bizonyos törzsvezér lerázta az igát.

A jugra vagy iuhra (óorosz Югра Jugra; bizánci görög Οὔγγροι Oὔggroi; latinul: Ongariae) az Urál-hegység északi részétől (a mai északnyugat-Oroszország) keletre fekvő régió földjeinek és népeinek gyűjtőneve volt, az orosz 12–17. századi évkönyvek szerint. Ebben az időszakban a hantik (más néven osztjákok; hanti) és manszi (vogul; maansi) népek lakták. A jugra az ugor nyelvcsalád nevének forrása is (beleértve a hanti és manszi nyelvet, valamint a magyart is).

A magyarok szláv elnevezése rendesen ugri (угри), Magyarországé Ugrija, esetleg Jugria a középkori keleti szláv terminológia szerint, így a PVL-ben is. Itt a 7. századi eseményekre vonatkozóan, nagyjából a bulgárok Duna mellékére való települését követően az ún. „fehér ugorok” (угри б±лии) – vélhetően onogurok – „szláv földre”, azaz Kárpát-medencébe költözéséről olvashatunk. Ezen szöveg szerzője, megkülönböztetve a „fehér ugoroktól”, „fekete ugoroknak” (чернии угри) nevezi az Oleg (879–912) idején Kijev környékén felbukkanó magyarokat.

A PVL bevezető részében olvasható geográfiai leírás szerzője a Kaukázust is „Ugor-hegységnek” nevezi (Кавкаисинския горы, рекше Угорьски), feltehetőleg a fekete ugorok országaként. Ennek az lehet az oka, hogy a török népek mind török testvérnépnek nézték a magyarokat. Hasonlóképpen a magyarok is a törököket, például a Hunor-Magor legendában török nevek vannak.

Figyelmet érdemelnek még a régibb és újabb keletű néprajzi jellegű szövegközlések, melyekben szintén találhatók adatok a keleti magyarokra vonatkozóan (például a baskír folklór megőrizte az Urálban élő keleti magyarok emlékét).

A 882-es évnél (6390) olvashatunk Oleg novgorodi fejedelem Kijev elleni hadjáratáról. Itt fordul elő az Ugor(-hegy) (Угорское) helynév. A szöveg szerint Oleg a hegy mögé rejtette el csapatait, majd a város meghódítása után ide temette a rivális Aszkold fejedelmet. Ugyancsak itt található az ún. Olma udvarháza (Олъминъ дворъ) helynév, melynek kapcsán felmerült az Álmos - Olma azonosság.

 

Miért nem beszélnek a magyarok törökül?

 

Hogy mégis miért nem beszélnek a magyarok törökül, annak szomorú oka lehet.

A Déli-Bugi folyó menti csata kimenetele után, amely 896-ban történt, a törökül beszélő magyar nők többsége odaveszett, illetve rabságba került, a megmenekült harcosok pedig a pannoniai avarokba olvadtak, akik feltehetőleg egy félig meddig finn-ugor nyelvet beszéltek (László Gyula – Kettős honfoglalás).

Ennek a folyamatnak ez volt az előzménye:

„Simeonnak sikerült elérnie a besenyőkkel folytatott titkos tárgyalásainak várt eredményét a közös cél érdekében, a magyarok elleni akciók. A besenyők, valószínűleg különféle ajándékokkal és ígéretekkel meggyőzve, amelyekhez Simeon később is folyamodott, amikor szüksége volt szövetségükre, és magukkal a magyarokkal szembeni ellenséges érzéstől is felkeltve, Konsztantyin Bagrenorodnij szerint, elfogadták a bolgár fejedelem javaslatát. Szövetséget kötöttek, mely szerint a besenyők az első alkalmas alkalomkor berohannak és a bolgárokkal együtt támadnak a magyar földön. Ez a lehetőség már 896 tavaszán felvetődött, amikor a magyarok valamiféle rablóhadjáratba kezdtek, valószínűleg a szomszédos szlávok földjén. Amint erről értesítést kapott, Simeon azonnal a magyarok ellen vonult. Amikor a bolgárok és besenyők Atelkuzba rohantak, szörnyű mészárlást végeztek a védtelen magyar családokon, és a férfi lakosság menekülve volt kénytelen keresni a megváltást. Hogy mennyire végzetes volt ez a csapás a magyarokra, azt mutatja, hogy amikor hordáik visszatértek, és földjüket feldúlva és kifosztva találták, többé nem maradhattak Attelkuzban. Azóta elkezdődött az övék

letelepítése mai földjeikre a Közép-Duna és Tisza vidékére.”

(Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története. II. Az állam elszlávosításától az első birodalom bukásáig (852-1018) IV. Küzdelem Bizánccal a politikai fölényért 1. Simeon király és első háborúja Bizánccal)

A másik oka az lehet, hogy a déli, azaz kaukázusi származású türkök - “fekete ugorok” -  beolvadtak nyelvileg a finn-ugor nyelvcsaládba, amikor meghódították Jugriát, megtartva egy kisszámú török szókincset.

 

-      Vitatott forrásokról

 

A magyarok ősi eredetéről, régi krónikákból kiemelve, az őshaza elvesztése és az újhaza elnyerése között vitatott források vannak.

 

Régi magyar szólások és közmondások szerint:

“Fürdővizzel a gyereket is kiönti.” (Jelentése: Túlságos igyekezet káros, valaminek vagy valakinek a kárára. Németben is megvan.) Ny. 10. – Fürdőjével együtt a gyermeket ki ne öntsd. (Német.) D. – Nem kell a gyermeket fürdővel kiönteni. (Német.) E.

 

A mindenkori történészekre vagy történelembúvárokra leselkedő egyik veszély az, amikor a krónikában levő egy bizonyos “értelmetlen” vagy “tévesnek” nézett feljegyzés miatt, a teljes anyagot lejáratják és kétesnek nézik.

 

A magyarság honfoglalásának története székely hagyományban nem értelmetlen, sem nem téves. Ezt teljesen meg lehet érteni és elfogadni a Déli-Bug folyó menti csata kimenetele szerint, amely 896-ban történt.

 

-      A Csíki székely krónika    

 

A Csíki székely krónika egy vitatott hitelességűnek nézett történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra.

E krónika szerint a Moldvai hegyek szorosán keresztül, három hónapon át menekült be Erdélybe a magyarság. Ez a szomorú és sorsdöntő esemény annyira megrázta az akkori székelységet, hogy szájról szájra terjedt, nemzedékről nemzedékre, kitörölhetetlen nyomot hagyva. És emiatt került be a krónikába.

Az esemény a Déli-Bug folyó menti csata után, 896-ban történt. A Déli-Bug (ukránul Південний Буг [Pivdennij Buh], oroszul Южный Буг [Juzsnij Bug], ógörögül Hüpanisz) egy jelentős folyó Ukrajnában.

Hmelnickij ukrán várostól 25 km-re északnyugatra 350 m magasan ered a Podóliai-hátságon. Hossza 806 km, vízgyűjtő területe 63 700 km². Közepes vízhozama a torkolatánál 108 m³ másodpercenként. A Fekete-tengerbe 30 km hosszú tölcsértorkolattal ömlik Ocsakivnél.

Fontosabb városok a Déli-Bug mentén: Hmelnickij, Vinnicja, Mikolajiv.

 

894-ben háború tört ki Nagy Bolgár Birodalom és Bizánc között, mivel a császár elköltöztette a bolgár árucikkek kijelölt vásárhelyeit Konstantinápolyból Szolunba, ami magasabb adókat jelentett a bolgár kereskedőknek. Ugyanebben az évben I. Simeon legyőzte a bizánciakat Adrianopol közelében, mire ahhoz a régi eszközhöz nyúltak, amelyet gyakorta használtak ilyen szituációkban: felbérelték a magyarokat, hogy támadják meg Bulgáriát északkelet felől. 895-ben átkeltek a Dunán és kétszer is győzedelmeskedtek a bolgárok felett. Simeon visszavonult a Drasztarig, amit sikeresen védett meg. 896-ban sikerült meggyőznie a besenyőket, hogy segítsenek neki, és mialatt a magyarok velük harcoltak, ő (I. Simeon) és apja, I. Borisz - aki elhagyta a monostort ezen alkalom kedvéért - roppant sereget gyűjtött és az ország északkeleti határához menetelt. A besenyők elfoglalták a magyarok korábbi területeit, és Simeon pihent és nagyobb létszámú sereggel érkezett a csata helyszínére.

 

Simeon háromnapos böjtöt rendelt el, mondván, a katonáknak vezekelniük kell bűneikért és keresniük kell Isten segítségét. Amikor ezzel végeztek, elkezdődött a csata.

A küzdelemről csak annyit tudni, hogy hosszú volt és különösen véres, és a bolgárok győzelmével végződött. A bolgárok 20 ezer embert vesztettek, a magyarok veszteségeiről csak annyit tudni, hogy "komolyak" voltak - bolgár beszámolók szerint. A bolgár sereget I. Simeon vezette, a magyarok vezérének neve nem ismert.

A Csíki székely krónika megjegyzése ebből a szempontból hiteles lehet, hogy a Moldvai hegyek szorosán keresztül, három hónapon át menekült be Erdélybe a magyarság és a Maros folyó mentén, Dél Erdély és Gyulafehérvár környékére telepedtek le, hét szálláshelyen, innen van Erdély egyik másik neve “Hétváros tartomány”. Erdélyből aztán Ruthéniába (a régi nevén Dulóbába) került a hír, az Álmos és Árpád által vezette csapatokhoz. Itt halt meg Álmos vezér, homályos körülmények között. Tehát az is igaz, hogy a magyarok Ruthénia felől jöttek be, de az is, hogy a menekültek Erdélybe jöttek.

 

 

A 896-beli Déli-Bug menti csata körüli események

 

(Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története. II. Az állam elszlávosításától az első birodalom bukásáig (852-1018) IV. Küzdelem Bizánccal a politikai fölényért 1. Simeon király és első háborúja Bizánccal)

Részlet

 

Simeon herceg trónra lépésével új korszak kezdődött a bolgár történelemben. Ez volt a legnagyobb területi terjeszkedés és politikai megerősödés, valamint magas szintű kulturális és oktatási fejlődés korszaka, amellyel közvetlenül összefügg Bulgária Bizánccal folytatott, hosszú ideje a politikai felsőbbrendűségért folytatott küzdelme – ez a küzdelem Simeon uralkodásának csaknem nagy részét lefedte. Simeon Borisz harmadik fia volt. 864-ben vagy 865-ben született, és még abban az évben megkeresztelkedett apjával és a hercegi család többi tagjával együtt, így Simeon születése szerint keresztény volt.

 

A magyarok keleti szomszédaik és engesztelhetetlen ellenségeik újabb nyomására, a besenyők miatt, akiket a kazárokkal szövetségben legyőztek az úzok, elhagyták korábbi élőhelyeiket a Don és a Dnyeper között, majd átkeltek a Dnyeperen Kijev körül.

889/890-ben Atelcusuban (Atelcusu) telepedett le, vagyis a Dnyeper és az Al-Duna közötti ötkarikás térségben. Új élőhelyükön a magyarok, akik távol voltak a besenyőktől, akiktől a kazár állam elválasztotta őket, és Bizánccal, Bulgáriával és Morvaországgal szomszédban, az államközi kapcsolatok fontos tényezőjévé kezdtek válni.

 

Ez elsősorban a belső politikai életükben nemrégiben bekövetkezett változásnak köszönhető. A kazár politika hatása alatt, amely immár a velük való kapcsolat megújítására törekedett, hogy újra felfegyverezze őket a félelmetes besenyők ellen, és ezáltal tiszteletben tartsa őket, a magyarok átvették a hatalom központosításának gondolatát.

Addig a magyar nép különálló és független törzsekre oszlott, amelyek mindegyikének megvolt a maga vezetője, anélkül, hogy erős államot alakítottak volna ki, amelynek élén örökös úr állt; a fejek közül csak a legkiemelkedőbbek töltötték be a tábornok, katonai vezető szerepét. A kazár khagánnak, hogy könnyebben és biztonságosabban fenntarthassa unióját, sikerült meggyőznie a magyar vezéreket, hogy egy örökös fejedelmet állítsanak az élükre, aki valamelyest alárendelkedik a kagánnak. Hiszen maguk a magyarok új élőhelyükön arra a felismerésre jutottak, hogy csak a törzsek szorosabb egyesülése teszi lehetővé számukra, hogy sikeresen felvegyék a harcot a folyamatosan és erőteljesen rájuk szoruló besenyőkkel, valamint megvédjék függetlenségüket másokkal szemben. Körülöttük jól szervezett környező államok, amelyekkel előbb-utóbb meg kellett küzdeniük, s az egész nemzetnek ezt az általános politikai egyesülését egy államba csak egy örökös uralkodó élére állítva lehetett elérni. És valóban az ilyenek számára választották Árpádot, Almus fiát őt látva a legügyesebbnek, legbölcsebbnek és legeszesebbnek, bátor prominens embereik között. De ezen "uralkodó" örökös úr mellett, aki mindig a nép mellett maradt, és a gyula nevet viselte, ott volt egy másik kёndё címet viselő fejedelem, aki katonai parancsnokként minden katonai vállalkozást vezetett és 20 ezerr lovassal hadjáratot indított.

Egy ilyen került Árpád alá az adott időben Kuzan (Kozan). A kazár khagán azonban nem tudta kihasználni a magyarok új államszerkezetét, mert a közelmúltban figyelmük egy teljesen ellentétes országra – nyugatra – terelődött. Arnulf király és Svetopolk morvaországi ádáz harca során az előbbiek által szövetségesnek nevezett magyarok a németekkel együtt 892-ben tűzvészekkel pusztították a morva herceg birtokait.

A magyarok meghívott beavatkozása a közép-dunai politikai kapcsolatokba megismertette őket, és utat nyitott az azonos irányú önálló fellépéshez. Két év elteltével, 894 nyarán, nem sokkal Svetopolk halála után, amikor az államot sajnálatos módon felosztották fiai között, a magyarok már élükön egy újabb menetet vettek nyugat felé, kifosztás céljával: megtámadta Morvaországot, és mindent elpusztítottak a földdel; onnan a Dunán átkelve egész Pannóniát kifosztották és feldúlták.

 

Honnan tértek vissza a magyarok ezután?

 

(Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története. II. Az állam elszlávosításától az első birodalom bukásáig (852-1018) IV. Küzdelem Bizánccal a politikai fölényért 1. Simeon király és első háborúja Bizánccal)

Részlet

 

 

Természetesen a források nem említik; de alig tértek vissza Morvaországon keresztül; Pannóniától Atelkusig egyenesebb és rövidebb utat választottak a Dunán túli bolgár területeken keresztül; Kihasználva azt a tényt, hogy a bolgárok abban az időben háborúban álltak Bizánccal, a magyarok átmentek volna ezeken a bolgár külterületeken, nem kevésbé kifosztva és pusztítva őket. Véleményünk szerint ennek a magyar inváziónak a híre volt a fő oka annak, hogy Simeon idő előtt befejezte a Bizánc elleni háborút, és anélkül, hogy kihasználta volna a rómaiak vereségét, visszavonult földjére. De bármi is lett a 894-es háború eredménye, VI. Leó császár nem tudta hűvösen elviselni ezt a váratlan csapást a bolgárok részéről, akiket Konstantinápolyban a megkeresztelkedés óta a birodalom számára teljesen biztonságosnak tartottak, és azt a megaláztatást, amelyet a bolgárok tettek.

...

A fejedelem az eltorzult kazár foglyok elküldésével ránehezítette a császár felháborodását. Ezért VI. Leo úgy döntött, hogy nemcsak bosszút áll Simeonon, hanem arra is kényszeríti, hogy térjen vissza a korábbi békés kapcsolatokhoz. De ezt akkoriban saját erőivel nem tudta megtenni, mert a bizánci csapatok ekkor háborút folytattak az arabok ellen, ahogyan „Taktikájában” maga is beszámolt.  Ezért éppen azokhoz az emberekhez fordult segítségért, akik 894-ben a háború befejezésének okai lettek – a magyarokhoz. Konstantinápolyban elhatározták, hogy felfegyverzik a magyarokat Simeon ellen, és ezzel békére kényszerítik. Ebből a célból 894 végén vagy 895 elején Nikitas patríciust, becenevén Scleris, több hajóval kiküldték a Duna torkolatához, hogy tárgyalásokat folytasson az őrültekkel.

 

A bizánci nagykövet, Nikita Sklyr sikeres találkozása Árpád és Kozan magyar vezérekkel

 

(Folytatás: Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története.)

 „Nikita Sklyr sikeresen teljesítette küldetését. Találkozott Árpád és Kozan magyar vezérekkel, akiket ajándékokkal és gazdag zsákmány ígéreteivel sikerült rávennie, hogy fegyvert fogjon Simeon ellen azzal a feltétellel, hogy a bizánciak áthozzák a magyar seregeket a Dunán Északkelet-Bulgáriába, flottán, és miután túszokat ejtett tőlük, visszatért Konstantinápolyba. [26] Ugyanakkor VI. Leó és kormánya úgy döntött, hogy eltávolítanak mindent, ami e terv megvalósítását akadályozhatta, és tekintetüket a frankra fordították. Hogy milyenek voltak Simeon kapcsolatai a német királlyal Vlagyimir megdöntése után, nem tudni; de amint azt Konstantinápolyban az Arnulffal kötött régi béke 892/893-as megújításáról tudták, [27] VI. Leó igyekezett megakadályozni, hogy a német király minden lehetséges segítséget Simeonnak nyújtson. Ezért már 894 őszén egy bizonyos Anastasiust Regensburgba küldött ajándékokkal a királynak, aki fogadta, meghallgatta, és még aznap

visszaküldve. [28] Bár ebben a közleményben semmit sem említenek Anastasius küldetésének céljáról, a végrehajtás gyorsasága, valamint a császár ajándékai egyértelműen arra utalnak, hogy a bizánci kormány meg akarta biztosítani Arnulftól abban az értelemben, hogy nem fog fellépni a magyarok ellen Simeon javára; itt valószínűleg az az előny is jelentkezett, hogy a Pannóniát éppen nyomorultul pusztító magyarok figyelme elterelődik a frank birtokokról. Anastasius küldetése is sikeres volt. Eközben 895 elején megérkezett Konstantinápolyba a tehetséges és híres bizánci tábornok, patrícius és hazai Nicephorus Phocas, akit az arabok gyors kisázsiai sikerei miatt Olaszországból hívtak, ahol 891-892 között a harc. az olasz arabokkal belső zavaraik miatt megszűnt. [29] Nicephorus Phocas érkezése kibővítette a bolgár fejedelem elleni hadműveleti tervet: a bizánci flotta Duna torkolatához való indulásával egyidejűleg elhatározták, hogy a magyarokat áthelyezik a jobb partra, és szárazföldi haderőt küldenek a bolgár határig. Ez a terv teljes mértékben elérte célját. 895-ben a patrícius és drungarius Eustathius elindult Konstantinápolyból a bizánci flotta élén a Fekete-tenger mentén a Duna torkolatáig, és ezzel egy időben a szárazföldi hadsereg kivonult Nicephoros Phocas parancsnoksága alatt, aki hamarosan elérte a bolgár határokat, anélkül azonban, hogy belépett volna bolgár területre. [30] Amint tudomást szerzett a rómaiak ellene irányuló mozgalmáról, Simeon, nem sejtve az őt északról fenyegető nagy veszélyt, nem késlekedett, hogy szembeszálljon Nicephorus Phokasszal. De itt a lényeg nem vezetett ellenségeskedéshez, mert a közelmúltban Simeon előtt megjelent Constantinakis quaestor, aki a császár nevében a béketárgyalások megkezdését javasolta neki, egyúttal tájékoztatva őt az ellene irányuló tengeri és szárazföldi mozgalomról. Bármily furcsának tűnik is a bizánci kormánynak ez a lépése, magyarázatát mégis magukban a tényekben találja meg. Amikor Konstantinápolyban elhatározták, hogy a magyarokat Simeon ellen támasztják és háborúba hurcolják velük, fő céljuk az volt, mint láttuk, hogy eltereljék a bolgár fejedelem figyelmét a birodalomról, mivel a kormánynak nem volt elég csapata a Balkán-félszigeten, hogy háborút üzenjen Simeonnal, amint azt maga VI. Leó is vallja Taktikájában, és egy másik, hogy a keleti határok ügyei rosszul mennek a birodalom számára, ami maga okozta, hogy Nicephorus Phocast Itáliából hívták. Másrészt viszont VI. Leó az adott pillanatban, tekintettel a közelgő bulgáriai magyar invázióra, nem kérhetett békét, mert ebben az esetben le kell mondania a magyarokkal kötött szövetségéről. Igaz ugyan, hogy a császár először "békeszeretetből" keresett meg tárgyalási javaslattal, de ezeket a szavakat úgy is kell érteni, hogy VI. Leó akkor legalábbis úgy gondolta, hogy hadba száll csapataival a bolgárokkal, a birodalom nehéz helyzetére. Ezért mind Nicephorus Phocas expedíciója, mind Constantinaki kiküldése nem az volt a célja, hogy az előbbi háborút indítson Bulgária ellen, vagy az utóbbi, hogy megkösse a békét, hanem egyszerűen elfedje császáruk tervét a magyarokkal való szövetségre, amiért Konstantin minden bizonnyal nem közölte Simeonnal, és így a flotta a Duna torkolatánál akadálytalanul el tudja látni feladatát. [31] De Simeon jól értette a császár szándékát, és okkal gyanította, hogy Constantinakis küldetésében valami ravaszság és csalás rejtőzik,

Ezért nem hitt neki, és azonnal elrendelte, hogy a császári követet vezessék börtönbe, maga pedig elrendelte, hogy a bizánci flotta útját a Dunában zárják el vastag kötelekkel és láncokkal, és úgy gondolta, hogy addig visszatartják - foglalkozott Nicephorus Phocasszal. [32] Miközben ez történt a déli bolgár határon, Eustathius tengernagy épségben megérkezett a flottával a Duna torkolatához, és belépett a folyóba, ahol a magyarok a kijelölt helyen várták. A magyarok áttelepítési kísérlete eleinte sikertelen volt, mert a hajók a korábban felállított akadályokba ütköztek, és csak a  Varkalas Mihály hősies bravúrja után, aki két másik tengerészsel együtt kivetette magát a Hilandiáról és sikerült elvágniuk a köteleket és láncokat, szövetségeseik átkeltek a folyón. [33] A magyarok Árpád fia, Liuntinus [34] vezetésével és a bizánci flotta legénységének támogatásával, mint maga VI. Leó is rámutat, megrohanták az országot és elkezdte kifosztani és tönkretenni a bolgár lakosságot. Simeon, amint értesült a magyarok váratlan dunai felbukkanásáról, azonnal ellenük sietett, hogy megakadályozza állama tönkremenetelét, valószínűleg a déli határon hagyta seregének egy részét, hogy ellenálljon Nicephorus Phocasnak. [35]

 

A magyarok mint „avarok” vannak megjelőlve egy bolgár krónikában

 

(Folytatás: Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története.)

Nem ismert, hogy Simeon hol találkozott az ellenséggel; de amennyire az átkelő helyéből megítélhető, az első ütközet nem sokkal a magyarok bevonulása után zajlott valahol Észak-Dobrudzsában. Erről a – minden forrás tanúsága szerint a bolgárok számára sikertelen – csatáról a „Szent-Györgyi csodából” tudunk meg néhány részletet. A történet főszereplője, egy bolgár Georgi, aki részt vett, elmeséli, hogy ebben a csatában a magyarok szétszórták a bolgár sereget, amely 50 fős kis csoportokban futni indult, és így üldözve a bolgárokat, mindenkit megöltek, aki beleesett a kezükbe. Egy idő után Simeon új ellenállásra kezdett készülni a magyarok ellen. Az újonnan alakult sereg erélyes menettel indult az ellenség ellen; azonban a második ütközet is sikertelen volt a bolgárok számára, de nagy veszteségek nélkül, mert a munka nem vezetett nagy vérontáshoz, mert Georgi elmondja, hogy [36] valószínűleg az első összecsapások után a bolgárok kénytelenek voltak visszavonulni. [37] Kiutasította nem a barátnak, Simeonnak, aki személyesen vezényelt, alig sikerült bezárkóznia Drusterbe, [38] mivel teljes egészében kiszolgáltatta az országot a rítusoknak [ti. f. a magyarok] és átvitték őket a Dunán a bolgár királyságba. A szállítottak nagy erőkkel támadták meg a bolgár népet (gentem), és nagy részüket megölték. Ennek hallatán a hadjáratban lévő bolgárok nagy sebességgel visszatértek, hogy megszabadítsák hazájukat a veszélyes ellenségtől, de az azonnal lezajlott csatában vereséget szenvedtek. Megint ugyanígy igyekeztek elengedni, de a második alkalommal megtagadták tőlük a győzelmet. Végül a szerencsétlenek, nem tudván, hogyan találhatnak vigaszt és eszközöket, mindnyájan [idősebb] Mihály, királyuk lépéseihez folyamodtak, aki először a keresztény hit igazsága felé fordította őket, és megkérdezte, mit tanácsolna nekik, hogy taszítsák el őket a szörnyű veszélytől. Háromnapos böjtöt jelölt ki nekik, és arra emlékeztette őket, hogy először bánják meg a keresztényeket ért sértéseket, majd kérjenek segítséget Istentől. Miután ezt megtették, heves harcba kezdtek; miután mindkét fél keményen küzdött, végül Isten irgalmából a győzelem, bár véres volt, a keresztényeké maradt [ti. f. a bolgárok számára]. Ki vállalkozhatna arra, hogy számba vegye a pogány avarok veszteségeit annyi csatában, amikor a győzelmet arató bolgárok közül 20 ezer lovas halt meg." Ez az egész beszámoló, amely, mint jeleztük, Lázár püspök, VI. Leó Arnulfhoz küldött küldötte szájából származik 896-ban, valószínűtlennek tűnik számunkra, mert 1) ellentmond a bizánci forrásoknak, amelyek ebben az esetben nem földet, amely felvonulás valóban olyan katasztrofális eredménnyel járt a magyarok számára, mint alább látni fogjuk. Ezért a Fuldensknte évkönyvei szerint csak két csatát kell elfogadni. Marad tehát egyedül az Oroszlán taktikájának megjegyzése, amely három csatáról beszél, és a többi egyikében nem ért egyet velünk; ezért csak a kifejezés kibővítését látjuk benne, hogy igazolja magát, hogy a magyarokat hívta, és minden felelősséget a bolgárokra hárítson. Az egész közleménynek ez a szubjektivitása arra késztet bennünket, hogy ne fogadjuk el, bár a „Feliratok a bolgároknak” 110. oldalán már beszéltünk róla. a zsákmányra éhes ellenségek megszabadulása. A magyarok Preszlávba érkeztek, és "egész Bulgária", azaz Északkelet-Bulgária kifosztása után visszatértek földjükre. Mielőtt azonban elhagyták volna Bulgáriát a Dunától délre, a császárhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy küldjön embereket az általuk elfogott bolgár lakosság megváltására. Kérésüket azonnal teljesítették. VI. Leo "polgárokat" (), valószínűleg rabszolgakereskedőket küldött, akik megvásárolták. [39] Milyen körülmények között történt? A magyarok kivonulása Északkelet-Bulgáriából megmutatja az események alakulását. Simeon helyzete drusteri „bebörtönzése” ellenére is rendkívül nehéz volt: az iszonyatos magyarok kóboroltak az országban, a bizánci flotta a drungár Eustathiusszal a Duna torkolatánál állt, Nicephorus Phocas a szárazföldi hadsereggel még mindig tétlenkedett a déli határon. Ez a kritikus helyzet végül arra kényszerítette Simeont, hogy a békéről beszéljen, és azonnal béketárgyalásokba kezdett Eustathiusszal. Hogy mi volt a tárgyalások alapja, azt egyik forrás sem említi; Simeon pillanatnyi helyzete azonban azt mutatja, hogy eleinte bejelentette Eustathiusnak, hogy kész a béke megkötésére, amint a magyarok megállítják a pusztítást és megtisztítják az országot, és a béke előfeltételeként a csere foglyokról mutatott rá. [40] Eustathius a bolgár fejedelem javaslatát azonnal közöltette Konstantinápolyban, kérve a császár beleegyezését. VI. Leó örömmel fogadta, mert, mint utaltunk rá, akkoriban a legkevésbé gondolt arra, hogy háborúba induljon a bolgárokkal, ráadásul a fő célt már elérte: Simeon kénytelen volt elsőként békét kérni. Amikor Eustathius követei visszatértek a Duna torkolatához, és a császár beleegyezését hozták a béke megkötéséhez, a magyarok, miután megkapták a váltságdíjat az elfogott bolgár lakosságért, elhagyták Bulgáriát és visszatértek földjükre. Nem sokkal ezután megérkezett Konstantinápolyból az akkor híres bizánci diplomata, Leo Chirosfactus vagy Magister [41], akit véglegesen és véglegesen kirendeltek.

...kevés a béke kérdésének rendezéséhez és a fő feltétel pontos teljesítéséhez – hogy megkapjuk Simeontól az ígért bizánci foglyokat, akiket az utóbbi 894-ben Trákiából hurcolt el. Ugyanakkor VI. Leó megparancsolta Eustathiusnak és Nicephorus Phokásznak, hogy térjenek vissza Konstantinápolyba, ami világosan mutatja, hogy béke, vagy inkább fegyverszünet megkötésre került. A bemutatott események általános lefolyása szerint, amelyek befejezése meglehetősen sok időt igényelt, Leo Magister Bulgáriába érkezése, valamint a bizánci flotta és hadsereg kivonulása a bolgár határokról a 2011-es évre datálható. 895 nyarának vége. Miután kiszabadult a magyarok és a bizánciak alól, Simeon egy új terv megvalósításába kezdett, ami még a Drusteri „börtönben” is felmerülhetett benne.”

 

A bolgárok bosszúja a magyarokon

 

(Folytatás: Vaszil N. Zlatarski: Az első bolgár királyság története.)

„Most elhatározta, hogy egyrészt bosszút áll a magyarokon az ország büntetlen pusztításáért és tönkretételéért. vátáját, másrészt pedig lehetetlenné tenni minden bizánci szövetséget. Simeon Logotetus úgy tárja elénk a dolgot, hogy ennek a tervnek a végrehajtása közvetlenül Magister Leó érkezése után következett, akit Simeon egyetlen szóval sem tisztelt, hanem bebörtönözte, de kihasználva azt, hogy a magyarok a rómaiak segítsége nélkül maradtak, azonnal megtámadták és megölték őket. [42] Tekintettel azonban arra a helyzetre, amelybe Simeon került a magyar invázió után, aligha elképzelhető, hogy mindez ilyen hamar megtörténhetett. Nem nehéz észrevenni, hogy az események kifejtésében tátong egy rés, amelyet bizonyos mértékig Konstantin Bagrenorodni sokkal teljesebbnek és természetesebbnek tűnő története tölt be. Szerinte úgy tűnik, hogy Simeon "miután ismét megbékült a római királlyal és biztonságot kapott" [43], természetesen Eustathius és Nicephorus Phocas kivonulása után a bolgár határokról, elkezdett készülni a magyarok elleni hadjáratra. Simeon nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy döntő csapást mérjen északkeleti ellenségeire, és bizánci politikát követve titkos tárgyalásokba kezdett a besenyőkkel, a keleti szomszédokkal és a magyarok engesztelhetetlen ellenségeivel, hogy közösen támadják meg őket. [44] Elterelni a figyelmet a birodalmi követnek a besenyőkkel folytatott előkészületei és tárgyalásai elől, és így meg kell szüntetnie Bizánc minden beavatkozását a magyarok elleni terveibe, Simeonba, anélkül, hogy tiszteletben tartaná őt, ahogyan Logotetus kifejezi, legalább egy szóval, vagyis hogy folytassa a teljesítette a foglyoknak tett ígéretét, elrendelte, hogy az Oroszlán Magistert  szándékát, sietett neki válaszolni: „Te, a legjótékonykodóbb herceg, korábban beszámoltál arról, amiről beszámoltál. Élő beszéddel azonban nem kommunikálunk, mert a tolmácson keresztül egyikről a másikra közvetített beszéd a legbizonytalanabb; és a toll mozdulatával megjósoljuk, hogy mit fogsz küldeni a római foglyoknak, semmiképpen és jobban nem tartod meg őket - átadod [őket], és nem ajándékokért és váltságdíjakért. És ezt isteni atyádat utánozva fogod tenni. Mert ki kényszeríthetne erre téged, akit belső és önként vállalt harc és a gonosszal ellentétes véleményed van? Íme a jóslata, és ezt be fogja teljesíteni. Ajászolgálja!" Leo Magister a legelső mondatban rámutat, hogy számára megoldódott a foglyok kérdése, mert Simeon "korábban arról számolt be, amit már közölt", vagyis már megígérte Eustathius tengernagynak, hogy visszaküldi a foglyokat. Azonban Simeon viselkedése a császári legátussal, és még inkább a bolgár fejedelem által az első levélben megfogalmazott feltétel, amely szerint lehetséges a foglyok visszatérése, kétségbe vonta Leo Magistert, hogy Simeon valóban teljesíteni akarja-e ígéretét, és nem keres ürügyet az ellenőrzésre. Ezt a kételyt fejezi ki válaszában, miszerint "nem élő beszéddel kommunikál, mert a tolmácson keresztül egyikről a másikra közvetített beszéd a legbizonytalanabb", elismerve, hogy valószínűleg az Eustathiusszal folytatott első tárgyalások során szóban zajlott, és nem közvetlenül Simeonnal, hanem olyan hírnökökön keresztül, akik valószínűleg nem ismerték a görög nyelvet,

A császári delegátussal szembeni fejedelem azzal magyarázható, hogy Simeon hallgatásával akarta megmutatni a letartóztatott Leónak, hogy az első döntésében ragaszkodott ahhoz, hogy nem fogja visszaküldeni a foglyokat, anélkül azonban, hogy megmagyarázta volna elutasításának valódi okát. s ezért egy módja annak, hogy a sötétben tartsa, és egyúttal elfedje a császári küldötttel szembeni indokolatlan durva bánásmódját, miközben végrehajtotta előre kitervelt bosszútervét a magyarokon. És valóban, míg Magister Leó leveleivel azért küzdött, hogy befolyásolja a bolgár herceget, és különféle módokon bebizonyítsa neki, hogy vissza kell és köteles is visszaküldeni a bizánci foglyokat, Simeonnak sikerült elérnie a besenyőkkel folytatott titkos tárgyalásainak várt eredményét a közös cél érdekében, a magyarok elleni akciók. A besenyők, valószínűleg különféle ajándékokkal és ígéretekkel meggyőzve, amelyekhez Simeon később is folyamodott, amikor szüksége volt szövetségükre, és magukkal a magyarokkal szembeni ellenséges érzéstől is felkeltve, Konsztantyin Bagrenorodnij szerint, elfogadták a bolgár fejedelem javaslatát. Szövetséget kötöttek, mely szerint a besenyők az első alkalmas alkalomkor berohannak és a bolgárokkal együtt támadnak a magyar földön. Ez a lehetőség már 896 tavaszán felvetődött, [51] amikor a magyarok valamiféle rablóhadjáratba kezdtek, valószínűleg a szomszédos szlávok földjén. [52] Amint erről értesítést kapott, Simeon azonnal a magyarok ellen vonult. Amikor a bolgárok és besenyők Atelkuzba rohantak, szörnyű mészárlást végeztek a védtelen magyar családokon, és a férfi lakosság menekülve volt kénytelen keresni a megváltást. Hogy mennyire végzetes volt ez a csapás a magyarokra, azt mutatja, hogy amikor hordáik visszatértek, és földjüket feldúlva és kifosztva találták, többé nem maradhattak Attelkuzban. Azóta elkezdődött az övék

letelepítése mai földjeikre a Közép-Duna és Tisza vidékére. [53] Aligha feltételezhető, hogy Simeon magyarok elleni hadjárata ismeretlen maradt Magister Leó előtt, ahogy a besenyőkkel folytatott tárgyalásai sem. Magától értetődik, hogy amíg a hadjárat tartott, Leó kénytelen volt abbahagyni a bolgár herceghez írt kitartó leveleit; és a magyar hadjárat befejezése után nem volt szükség a folytatásra. Simeon már akkor elhatározta, hogy kimozdítja őt ismeretlen helyzetéből, mert a célt elérte, és merészebb és nyitottabb lesz Bizánc iránti politikájában. Hadjáratából hazafelé menet a „győzelmére büszke Simeon” Mundragában találkozott Leóval, a Magisterrel, és bejelentette neki: „Nem fogok békét kötni, ha nem fogadom be az összes foglyot”, vagyis a bolgár foglyokat, akiket elhurcoltak az előző évben a magyaroktól és VI. Leó császár váltotta meg. [54] Ennek a feltételnek Simeon bemutatása ismét nehéz helyzetbe hozta a császári küldöttet. A tárgyalások folytatása érdekében Magister Leó Konstantinápolyban jelentkezett, ahonnan azt a választ kapta, hogy a császár ezt a feltételt is elfogadja, vagyis először a bolgár foglyokat küldje vissza. VI. Leónak ezt az új megállapodását természetesen azzal a szándékával kell magyaráznia, hogy mielőbb békét kössön a bolgárokkal, és minden figyelmét a keleti határokra fordítsa. Ott valóban, 896-ban az arabok minden akcióját leállították, sőt fegyverszünetet is kötöttek a közelgő fogolycserére tekintettel, azonban a béke egyáltalán nem volt garantált, hiszen a következő 897-ben az arabok újra felvették a harcot. támadások. [55] Amúgy a fogolycsere megtörtént.”

 

BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTÍN:

A BIRODALOM KORMÁNYZÁSÁRÓL

A magyarok mint türkök

 

 

40. fejezet (A Császár bizonyos okból, a magyarokat mint “türköket” ismeri, Magyarországot pedig Turkía néven nevezi. Abban az időben két Magyarország létezett: Magyarország és Fekete-Magyarország (azaz Erdély egyik régi neve, a székelyeket pedig külön nevezték mint “Székelyországot”)

 

“A kabarok, és a türkök törzseiről

Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt, előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Kérié, nyolcadik Keszié. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le. Ezután Leó, a krisztusszerető és dicső császár hívására átkeltek a Dunán, és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték, és iramukban egészen Preszlavig hatoltak, bezárván őt Mundraga várába, visszatértek saját földjükre. Abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejedelmük. Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak, s amelyet, mint mondottuk, a folyók fenti elnevezése szerint neveznek. Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Kűzűnek nevezik, s mostanában a besenyők lakják. A türkök pedig a besenyőktől elűzetve, elmentek és letelepedtek arra a földre, amelyen most laknak. Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkía kezdődik, Trajánusz császár hídja, azután még háromnapi útra ettől a hídtól Belgrád, amelyben a szent Nagy Konstantín császár tornya is van, és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium, Belgrádtól kétnapi útra, és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvatopluk uralkodott. Ezek az Isztrosz folyó menti emlékek és elnevezések, ami pedig ezektől felfelé esik, ahol Turkía egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz, harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza. A türkök közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Isztrosz folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, dél felé pedig a horvátok. A türköknek ez a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak.

Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következőfejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is. Tudnivaló, hogy a jila és a karcha nem tulajdonnév, hanem méltóság. Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt. Tudnivaló, hogy Árpád első fia, Tarkacsu nemzette fiát, Tevelit, a második fiú, Jeleg nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Falicsit, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú Zoltán nemzette fiát, Taksonyt . Tudnivaló, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fali, Tasi és Taksony életben vannak. Tudnivaló, hogy Teveli meghalt, és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával. Tudnivaló, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karcha méltóság, valamint a jila is, amely nagyobb a karchánál.”

 

A Déli-Bug menti csata után

 

Egy történész eképpen adja elő a történteket

Az Első Bolgár Birodalom története

Szerző: Steven Runciman

 

"Amikor a császár magához hívta a magyarokat, Simeon úgy döntött, hogy ő is a diplomáciára fog támaszkodni, és megvesztegette a besenyőket, akik hátul megtámadják a magyarokat. Az eredmény egyáltalán nem az volt, amit szeretett volna. Amikor a Bulgáriában vereséget szenvedett magyarok visszatértek otthonaikba – a Dnyeszteren túli területekre, amelyeket Atelkuznak hívtak –, a besenyők által megszállva találták őket, akiktől halálosan féltek. Vándorolniuk kellett; s így minden családjával és minden vagyonukkal még egyszer átkeltek a folyókon, majd nyugatra, a Kárpátokon át a Közép-Duna-síkságra, a Tisza partjára, a bolgár és morva uradalmak határára költöztek. Ez megfelelő időszak volt számukra. A nagy király, Szvatopulk 894-ben halt meg, utódai pedig lendületesek és veszekedők voltak. Ellenállásukat könnyen leküzdötték. 906-ra a magyarok az egész síkság urai voltak Horvátországtól az osztrák felvonulásokig és Csehországig.

 

Simeon ezt nem hagyhatta kifogás nélkül. Erdély és a Tiszsa völgye nem volt számára nagy jelentősége, kivéve sóbányáikat, amelyek termése nagy bolgár exportcikket jelentett. De egyetlen büszke király sem tűrheti el, hogy hatalmas tartományokat veszítsen anélkül, hogy csapást mérne. De bár tudjuk, hogy csapatai a magyarokkal harcoltak, a harcok mértékéről semmit sem tudunk. A magyarok szerint a görögök segítették a bolgárokat, de mindketten vereséget szenvedtek. Valószínűleg néhány sikertelen összecsapás után Simeon csökkentette veszteségeit és evakuálta a földet. Hatalmas Dunántúli Birodalma Havasalföldre süllyedt.

A magyarok jövetelének messzemenő hatásai voltak Bulgáriára és egész Európára. Jelen pillanatban és közel egy évszázadon keresztül szomszédaik – szlávok, frankok és görögök – számára csillapíthatatlan kellemetlenségnek tűntek jelenlétük; főként a hatékony és javíthatatlan portyázásuk miatt voltak figyelemre méltóak.”

 

(James Cochran Stevenson Runciman (sz. 1903. július 7.,  Northumberland, Anglia, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága – 2000. november 1., Warwickshire, Anglia , Egyesült Királyság) brit történész volt, aki a középkorral foglalkozó műveiről ismert. Leghíresebb műve A keresztes hadjáratok története (1951-1954) három kötete.)

Krónikák a magyarok régi neveiről

Érdekes módon, a magyarokat más más elnevezés alatt ismerték a régi időkben.

1. Mint avarokat

„Miután ezt megtették, heves harcba kezdtek; miután mindkét fél keményen küzdött, végül Isten irgalmából a győzelem, bár véres volt, a keresztényeké maradt [ti. f. a bolgárok számára]. Ki vállalkozhatna arra, hogy számba vegye a pogány avarok veszteségeit annyi csatában, amikor a győzelmet arató bolgárok közül 20 ezer lovas halt meg."

„Szent-Györgyi csodából” Lázár püspök, VI. Leó Arnulfhoz küldött küldötte szájából származik 896-ból.

Lehetséges, hogy félig török, félig iráni népség északra vonulva, finnugor, azaz szibériai népekkel vegyült.

 

2. Mint türköket

BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTÍN (905 – 959)

A BIRODALOM KORMÁNYZÁSÁRÓL

(Görök szöveg)

“A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levedíának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták. Ezen a helyen, az imént említett Levedíában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek. De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték.”

A türk név alatt türkmén azaz egy keverék nép is erthető. A régi, tiszta fajú törökök, Kína nyugati határában éltek, Indiától északra.

Ezt a régiót iráni népek igázták le és az őslakosokkal egy keverék néppé olvadtak. Idővel, ezek a türkmén népek észak és nyugat felé vonultak, finn-ugor, alán és szláv népeket igázva le. Eképpen nézve, tiszta lehet a kép, hogy a magyar-türk nép alatt egy finn-ugor-türkmén keverék nép érthető.

2. Mint ugorokat

RÉGMULT IDŐK KRÓNIKÁJA - A Nyesztor féle Kievei krónika

 

Régmúlt Idők Krónikája 12. század elején összeállított szöveg. A krónikás szerint két féle ugor nép jött át Ukrajnán, a fehér ugorok és a fekete ugorok (kettős honfoglalás?). A magyar családnevek is kimutatják (Fehér, Barna, Fekete).

(Szláv szöveg)

“A 6390. (882.) évben. Hadjáratra indult Oleg, 6 sok harcost vitt magával: varégeket, csúdokat, szlovéneket, merjákat, veszeket, krivicseket … És a kijevi hegyekhez értek, és megtudta Oleg, hogy itt Aszkold és Dir uralkodik 7 … És az Ugor hegyhez hajózott [Oleg] … És megölték Aszkoldot és Dirt, a hegyre vitték és eltemették őket: Aszkoldot azon a hegyen, amelyet ma ugor hegynek neveznek … És Oleg városokat alapított és adót vetett ki a szlovénekre, a krivicsekre meg a merjákra. … A 6604. (1096.) évben. … Oleg kivonult Sztarodubból 30 és Szmolenszkbe ment, és a szmolenszkiek nem fogadták be, és elment Rjazányba…”

A krónika szerint Oleg vezér halála előtt volt egy Olma (Álmos?) nevezetű vezér, akinek kastélya volt Kijevben, egy dombon (Ugor hegy?). Itt halt meg Oleg vezér, miután megharapta egy mérges kígyó.

 

A Pallas nagy lekszikona

 

Mint “fehér” és “fekete” magyarok

 

"Az orosz Nesztor említi őket, nevezetesen a fekete «Ugrokrul» azt mondja, hogy háromszor keltek át a Dnyeperen Kiew alatt, 3. elvonulások körülbelül félszázaddal előzte meg a honfoglalás korát; ezeket a fekete «ungrokat» ismerik a nyugoti évkönyvirók is, mint Sz. Bruno, ki 1006 előtt Sz. István udvarában járt s azt irja róluk, hogy az ő idejében még nem voltak keresztények; Ademar Chabaniensis előadásából kitünik, hogy «Ungria Nigra» a mai Erdély volt, hol egész Sz. Istvánig a Gyulák uralkodtak, akikről Konstantin után tudjuk, hogy a magyarok közt a második fejedelmi méltóságot viselték s ugy látszik, nevük a Dula vagy Dulo (l. o.) Dinasztiával van kapcsolatban, amelybl Batbaján (l. o.) a VII. sz. közepén a kozároknak hódolt meg s valószinüleg az ő népét nevezték fekete ungoroknak (oroszul: ugrok), fekete magyaroknak, mint a kozároknak adózó népet. Hogy 3-szor vonultak el Kiew alatt, arra is találunk némi nyomokat. Mondáink a magyarok vagy hunnok kétszeri bevándorlásáról tudnak és pedig az első 7 nemzedékkel vagyis két századdal előzte meg a másodikat; tehát nyilván akkor történt, mikor a Kuvrát alatt egyesített onogundurok és bolgárok Kuvrát halála után 5 részre szakadnak s az egyik fiu, Aszparuk (l. o.) 679. a mai Bolgárországot foglalja el, a második pedig ugyanezen időtájban Pannóniába költözik az avarok közé. Ezt a dátumot zavarta össze a Márk-féle krónika (Pars. II. Cap. 11.) az Árpád alatti beköltözés idejével, melyet 677-re tesz. A Nesztor által emlitett 2-ik és 3-ik elvonulás valószinüleg az a két hadjárat lesz, melyek közül az egyikről a Sz. István korabeli leo Grammaticus emlékszik, aki sz. az ungrok, hunnok vagy turkok 836. körül az aldunai bolgárokat segítették szökni akaró macedóniai foglyaik ellen; másikat a frank Hincmar említi, aki sz. 862. Német Lajos birodalmát a dánok s aztán egy azelőtt nem hallott uj ellenség, az ungrok dulták. Ezekkel a bolgár, majd kozár uralom alá tartozó fekete ungrokkal szemben voltak a független törzsek, akik Árpád alatt 890 körül nyomultak Lebediából Etelközbe; nyilván őket nevezi Nesztor «fehér ugroknak» s róluk mondja, hogy miután a Kozáriából a dunamelléki szlávokra törő bolgárok a Dunamentében letelepedtek, azután ezek a fehér ugrok mentek oda s meghódították a Szláv földet, elhajtván a valachokat (t. i. az előbb említett bolgárokat), kik annak előtte magukhoz ragadták a Szláv földet. Előadását azzal egészíti ki, hogy a fehér ugrok a Chosroa persa cárral hadakozó Heraklius bisanci császár idejében kezdtek ismeretessé válni."

 

A "Régmúlt idők elbeszélése" kijevi krónika szerint, a magyarok bejövetele előtt bizonyos szlávokat a vlahok igázták le. Ezért találunk blahokat az Anonymus krónikájában a magyarok bejövetelekor.

 

 

Egy bolgár krónika szerint II. Iván Aszen 1241 előtt mindkét Vlachiát leigázta, őt pedig a tatárok verték le, a tatárokat pedig a magyarok űzték ki, ezért nevezték Ungro(Magyar)-Vachiának Havasalföldöt.

A krónika azt is mondja, hogy ezelőtt a vlachok a római katolikus vallást követték és latinul olvastak:

Egy 1844-ben bolgár nyelven Ţarstvenic címmel kinyomtatott könyv a következőket mondja:

"Néhány régi, kézzel írott könyv megjegyezte, hogy a bolgár pátriárka halála után, Szent János, aki Asan-t a királyságba emelte, Asan meghívta Ohrida-i Theophilact atyát, megvilágította és megtisztította Bulgáriát a sok eretnekségétől amely abban akkor.

Ezután meghívta Asan császárt, hogy menjen át Vlachiába, hódítsa meg és tisztítsa meg a római eretnekségtől, amely akkor uralkodott benne; Asan pedig elment és leigázta uralma alatt a két Vlachiát, és arra kényszerítette az eddig latinul olvasó vlachokat, hogy hagyják el a római vallást, és ne latinul, hanem bolgárul olvassanak, és megparancsolta, hogy aki latinul fog olvasni, annak levágják a nyelvét, és azóta a vlachok bolgárul kezdtek olvasni.”

Kézai Simon (vagy Keszi Simon) a 13. századi Magyarország leghíresebb krónikása szerint a székelyek a vlachok latin ábécéjét vették át, tehát a közelükben vagy tágabb értelemben közöttük éltek mint ma is. Ez arra utal, hogy a vlachok már a székelyek előtt is itt voltak.

A magyar krónika szerint, amikor a magyarok és a hunok közösen elfoglalták Szkítia egy bizonyos részét, ruthénokat (innen a Prut név) és (k)alpárokat (kárpokat? (innen a Kárpát név)) találtak ebben az országban, tehát szláv és trák törzseket. A kárpok, a trák népekhez tartoztak, akik Ukraina, Románia és a Moldvai K. bizonyos területét lakták.

Egy ókori történész szerint a szkíták és a trákok között 300 évig tartott a háború, és a Dunától északra lakó trák törzek szkíta uralom alá kerültek, bizonyos tekintetben elszkításodtak, ruházatuk iráni lett és nyelvük keverék. Ebben az időben Szkítia területe Erdély, Moldva és Havasalföld bizonyos részeit is magába foglalta.

Tehát a dákok és a kárpok nem szkíták, hanem leigázott trákok voltak.

Az utolsó szkíta uralmat a görögök számolták fel, VI. Mithradatész idelyén. Az egyesült görög hadak felmorzsolták Palakosz (i. e. kb. 113–111.) vezette szkíta sereget. Két fő erődítményüket, majd királyi székhelyüket is fel kellett adniuk, s önállóságuk elveszett. Palakosz, Szkülurosz fia a szkíták utolsó független uralkodója.

Ezután jött a dák önállóság és uralom, majd a római megszállás. Ebben az időben a ki nem irtott trák népek elrómaiasodtak és mint vachok lettek ismertek.

 

Pannónia, hunok, magyarok, székelyek

 

Magyarország területét a rómaiak Pannóniának nevezték. A hunok a 4. század végén foglalták el a Kárpát-medence területét, pontosabban csak az Alföld keleti felét. A rómaiak Pannonia prima és Valeria tartományt Bleda és Attila uralkodásának kezdetén engedték át a hunoknak.

Előzetes dolgok

A hunoknak nevezett nemzet az i. sz. 375. évben megrohanta az Ammianus Marcellinus által tanaitáknak, azaz doniaknak, Donnál lakóknak nevezett alánok országát. Ez valamikor Szkítia része volt. A legyőzött alánok a hunok szövetségesei lettek. Ammianus Marcellinus római történész (XXXI. 3. 1.) tudósítása e tekintetben egyértelmű:

    „A hunok megölték és kifosztották őket [a tanaitákat, doniakat], és a túlélőket szövetséges szerződéssel magukhoz láncolták; azután társaságukban merészebben megrohanták Ermenrichus kiterjedt és gazdag szállásait.”

Miután a Pannóniai hun ország szétesett, a megmaradt hun töredék részben visszatért régi földjére, részben Erdély határában maradt. Ezek székelyekként lettek ismertek.

A magyar krónikák hagyománya szerint a magyarok a székelyek segítségével foglalták el Pannoniát.

A közvetlenül székelyekre vonatkozó írott emlékek a 13. évszázad elejéig vezethetők vissza. A 13. század elején alkotó Anonymus gesztájában beszámol Ösbő vezérnek a bihari Ménmarót fejedelem ellen indított hadjáratáról. Elbeszélése szerint a „székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagy hírű Ősbőről, békésen elébevonultak és fiaikat, különféle ajándékokkal túszul átadták neki, s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” Ez az első írásos feljegyzés, amely közvetve a székelyek hun származására utal, s amely feltehetően a székely mondai hagyományon alapszik.

Kézai Simon 1282 körül írt gesztája szerint Attila halála után, birodalmának felbomlását követően „megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.”

Thuróczi János 1488-ban kiadott krónikájában megerősíti a szájhagyományt, s a székelyek sajátjának véli a rovásírást: „a mi időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába, és mert az ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is különböznek a többi magyartól. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás módjára”.

A székely rovásírás korai, 15. század vége előtt keletkezett emlékeit kizárólag Udvarhelyszék területén sikerült kimutatni, a későbbre tehető emlékek is főleg ezen a területen csoportosulnak.

Kézai Simon gesztájában megemlíti, hogy „a székelyek azt hitték, Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: »Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.« Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, Honorius görög császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett anyja előkelőségével, s emiatt a hunok nemessége megvetette, mondván: nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a corosminusok népéből házasodott.”

Csaba személye a székelyek származásának fő mondai alakja.

 

Honnan jöttek a magyarok Pannóniába?

 

Levédia volt az utolsó szállásterület vagy mégsem? Ki volt igazából Levedi?

A válasz egyértelműen van megfogalmazva a történészek által: a dél-ukrajnai pusztákról. De volt egy korábbi helyük. Egy bizánci császár ezt a helyet Lebediának (magyarul Levédiának) nevezi. A császár szerint a magyarok első vajdáját nevezték eképpen. Habár a császár nem mondja, valószínűleg a beceneve volt, nem a tényleges neve (Bíborban született Konstantin: A birodalom kormányzásáról). A szlávok nyelvén ez a név hattyút jelent és úgy a nők mint a férfiak viselik (női Lebeda, férfi Lebed).

Előzmények

A Pannóniát 895-ben székely segítséggel Ruthénia és Erdély felől elfoglaló dél-ukrajnai magyar törzsek 896-ban verességet szenvedtek az egyesült  besenyő és a dunai bolgár hadaktól és kénytelenek voltak lemondani keleti területeikről.

A magyarok és az egyesült besenyő és bolgár hadak közötti dél-buhi (vagy dél-bugi) csata a névadó folyó partján (ma Ukrajna része) történt 896-ban. Az eredmény a magyarok számára egy sorsdöntő veresség, a bolgárok számára egy fényes győzelem volt. A csata vesztes kimenetele arra kényszerítette a magyarokat, hogy hagyják el a dél-ukrajnai pusztákat, visszavonulva a Kárpátokon túl újonnan elfoglalt földekre. E kivonulás, egy fennmaradt székely hagyomány szerint, három hónapon át történt, ezuttal a moldvai Kárpátokon át. Pannóniára összpontosítva, a következő önvédelmi háborút kezdik, ezúttal a keleti frankokkal szemben, legyőzve őket 907-ben Pozsony közelében és új Magyarországot létesítve az ukrajnai és a Levédia nevezetű állam után. Ez az új haza a magyarok államiságának korábbi szakaszát követte, a legendás, bár rövid életű dél ukrajnai után.

Prümi Regino (latinul: Regino Prumiensis, németül: Regino von Prüm), (Altrip, 842 körül – Trier, 915) középkori német történész volt, kortárs a magyarok Pannóniai bejövetelével.

Regino ír a korabeli magyarok viselt dolgairól is. Szerinte a magyarok igen vad és kegyetlen nép, amelynek régi nevét a korábbi századokban homály fedi és Tanais (görögül Meotisz) mocsarai közül 889-ben vándoroltak ki nyugat felé, tehát nyugat Szkítiába, Dél-Ukrajnába. Ezek szerint az ukrajnai magyar állam, csupán pár évig létezett.

Az árpádkori magyarokat régen türköknek nevezték.

Egy bizánci császár eképpen emlékezett meg róluk:

"A kabarok, és a türkök törzseiről

Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt, előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Kérié, nyolcadik Keszié. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le. Ezután Leó, a krisztusszerető és dicső császár hívására átkeltek a Dunán, és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték, és iramukban egészen Preszlavig hatoltak, bezárván őt Mundraga várába, visszatértek saját földjükre. Abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejedelmük. Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét." – Bíborban született Konstantin: A birodalom kormányzásáról

 

Magyarok a Kazár Birodalomban, három évig

 

“Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.” Ha a Tanais (görögül Meotisz) mocsarai közül 889-ben vándoroltak ki nyugat felé, akkor ez idő táján lehetett: 889+3=892. 893-ban már függetlenek voltak és a Kazár birodalomtól nyugatra éltek, Ukrajnában. Tehát Levedia nem lehetett kialakulva 889 előtt, hiszen akkor Etelközben laktak.  

 

Arab források

 

Ibn Ruszta és Gardízí a magyarokról

 

 „A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul (lovagol) ki. Főnökük elnevezése Kánde. Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki ténylegesen királyként uralkodik fölöttük, Dzsulá-nak hívják. Minden magyar a Dzsula nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. Meg-megrohanják a szlávokat (oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

 

Szláv források, ugyanazt mondják az avarokról: az avarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek.

(Nyesztor krónika)

 

Török források

 

Bizonyos török forrásokban a magyarok mint baskirok, türkmének és khárezmiek jelennek meg.

 

Hét „magyar” törzs lehetett hét különböző néptöredék, ezért volt szükséges a vérszerződés, azaz hogy hét különböző nép, egy vérré váljon

 

Hun - alán – avar – türk – ugor – szabir - magyar rokonság?

 

“Sabartoi - Szabarok a magyarok régi neve Konstantinos Porphyrogennetosnál (De adm. imp. 38. fej.). Szerinte a magyarokat a kazarokkal való együttlakásuk idejében nem turkoknak, hanem Sabartoiasfaloi-nak, az Etelközből a besenyők elől kelet felé menekült magyarokat pedig még az ő idejében (951) is igy hivták. Sabartoi alatt a név nagy számu magyarázói általában véve szabirokat értenek; az asfaloi név a legújabb magyarázat szerint as kötőszóból és a fálok népének nevéből alakult. Fáloknak nevezték a gótok és németek a kunokat, helyesebben palócokat, de valószinüleg ők is a magyaroktól vették át ezt a nevet, mert a Fál és Vál személy- és helynevekben a régi magyaroknál is divatozott. A S. tehát szabirokat és palócokat jelent.”

Forrás: Pallas Nagylexikon

 

Sajnos, a magyar történelemben sok minden nem eléggé tisztázott vagy egyáltalán nem tisztázott, nagy a hajlamosság semmibe venni a régi krónikák "vitás" (azaz nem tetsző) elemeit. Olvastuk “Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.” Ez felelne meg Szittyaországnak. Ezelőtt a Tanaiszi (Don melléki) Meotiszban éltek. Ez lenne Etelköz (jelentése Hét öl köze). Mikortól, meddig?

 

A Meotiszból kiűzött magyar nép két részre szakadt, egyesek Perzsia határvidéke felé vonultak, ahonnan egyesek szerint a magyarok előbb jöttek, mások a Kazár Birodalomban kaptak menedéket. A kazár kagán a legnemesebb magyar törzsfőnek adta a saját leányát és a befogadott magyar törzsek fejévé tette. Ennek a magyar fejedelemnek 20000 lovas katonája volt, a kazár kánnak csak 10000.

Regino prümi apát 908-ban befejezett krónikája szerint a magyarok 889-ben lettek elűzve régi hazájukból (Etelközből, ez volt Magna Hungaria).

 

Egy magyar krónikás szerint a hunok és a magyarok közösen foglalták el Szkítiát, miután Meotiszban megsokasodtak. Tehát a hunok és a magyarok nem voltak szkiták sem tanaiták (doniak), csak a néhai Meotisz és ezután Szkítia területét foglalták el, ahol mint a magyar történész mondja, akkor már részben (b)ruthénok (szlávok) és részben alpok (karakalpárok) éltek. Tanaiszi (Meotiszi, Doni) bejövetelük előtt mind a hunok, mind a magyarok keletre éltek, valahól Dél-Szibériában. Dél-Szibériát több különböző nomád népcsoport is uralta, köztük a hunok, a giljákok és az ujgurok.

Miután a hunok elfoglalták Szkítiát és a Fekete tenger mellékére kerültek, innen Pannoniába mentek.

A Hun Birodalom felszámolása után, a megmaradt hunok feltehetőleg más nevet viseltek. Más néven (feltehetőleg) szabiroknak nevezték őket (innen a Szibéria név) és a volgai bolgárokkal közösen új birodalmat alkottak: a bolgár kánok listájában Attila hun király leszármazottai vannak. Miután a turkomán - félig török félig iráni népek leigázták az új szabir-bolgár birodalmat, létrejött a Türk majd a Khazár Birodalom.

A Khazár Birodalom felbomlása idelyén jöttek be a keleti szabir-magyarok (Sabartoiasfaloi), azaz szibériai magyarok másodszor erre a vidékre és találkoztak az itt maradt nyugati szabir-magyarokkal, azaz a székelyekkel (hátrahagyott avarokkal).

Egy arab krónikás a magyarok vallását tűzimádatként értékelte. Ez arra utalhat, hogy a magyaroknak valami köze lehetett a zoroasztrizmushoz, tehát Iránhoz (Perzsiához).

Herodotos, a nagy görög történész az ázsiai nomádok vallásra mondja: „szobrok, templomok, oltárok általában nincsenek emelve; ráadásul azokat, akik ezt teszik, bolondoknak tekintik – mivel nem hiszik azt, amit a görögök, hogy az isteneknek emberi alakjuk van.”

 

A Cagfar Tarihi magyar vonatkozású részei

 

A Volgai-bolgár krónika Cagfar Tarihi vagy DJAGFAR TARIHI néven, európai környezetben nem igen ismert forrás és föleg magyar vonatkozásban igen érdekes. Bemutatja hiányzó Ukrainai és távolabbi részét a magyar történelemnek, ami tényekben és években nem mond ellent a hivatalos ismereteknek a Levedia (vagy Lebedia – azaz Hattyúföld) magyarságáról, sőt részletezi és kiegészíti ezeket.

R. Kh. Baryev bolgár történelemprofesszor szerint, a Djagfar Tarihi által leírt események pontosan megfelelnek az abban közölt tartományoknak, mint ismert tények. Sőt még teljesebb leírásuk sem mond ellent más forrásoknak.

Hiteles és ismert beszámolókat közöl és további részletekkel szolgál az eseményekről.

Ezek más forrásokból is ismertek, amelyek logikussá és koherenssé, közérthetővé, megmagyarázhatóvá teszik a kapcsolatot

bizonyos történelmi eseményekről Bulgáriában a Volga mellett.

 

Z. Tóth Csaba [szögletes zárójelben a fordító megjegyzései, N. = Nurutdinov nyomán] A Dzsagfar Tarihi egyes magyar vontakozású részletei Baksi Iman: „Gazi-Baradzs Tarihi” – Gazi-Baradzs Évkönyvei szerint, 1229-1246:

 

“I. kötet, 1. Fejezet A kezdetektől AD 360/378-ig...A türkmének bizonyos kirgiz és türk népek leszármazottai voltak, akik a szabanjukkal [csobán, fárszi nyelven pásztor] a maszgutok [masszagéták, alánok] földjére jöttek és fokozatosan megsokasodtak. Ezek nagyon szép emberek voltak és nyelvük kellemesen hangzott. A türkmének nagyon segítőkészek voltak és kedvesek a rokoni körben, de ezen kívül nagyon dölyfösek és hirtelen haragúak, és a szövetségeik tekintetében nem voltak valami hűségesek. Nem szívesen vetették alá magukat bárkinek, és saját választott vezetőiket sem igen méltányolták. Bulümarban [óbolgár kán] fenyegetést láttak a függetlenségükre, ezért háborúval kezdték őt fenyegetni. A kán kénytelen volt a baskortokhoz [baskírok] menni, akik megvédték a honokat [vagy khonok, hunok], és ezek [bulgárok] a „szeber” nevet („szövetséges”), [ld. még alább] kapták a baskortoktól [baskírok]. A türkök a baskortokat ugüroknak nevezték, ezek ugyanolyan önfejűek voltak, mint a türkmének. Alp Baradzs-t imádták [istenség, Alp, Alyp: szellem, Istennek engedelmes; használták fejedelmek, vezérek neveként is, ld. Alp Ilutver, kaukázusi hun fejedelem neve a Dasxuranci-krónikában], de Madzsarnak nevezték őt. Hitük szerint Madzsar volt az élet védelmezője... [N. töredékei szerint: „...a madzsarok azt mondják: ’A jó emberek mindig önzetlenek másokkal, innen ered a nevük, ’madzsar’, azaz önfeláldozó”]. A kánt [Bulümárt] az éhínség késztette Nyugatra menni. Kénytelen volt elhagyni az Idel-folyónál lévő szállásait [N. szerint Idel, azaz Itil eredetileg hét törzs szövetségének a neve volt, s a Volga és az első bulgár állam neve is, mely a Káma-torkolattól a Káspi-tengerig terült el],... és átkelt az Agidel-folyón [a Bjelaja/Fehér, a Káma és a Volga folyók bulgár neve, Ak-Idel, a.m. Ezüst-folyó], melyet a baskortok Atilnek neveztek, a maszguti hős, Atillé vagy Atilkus tiszteletére [Attila királyt „masszagétának” nevezi a szöveg; több mint valószínű, hogy nem pusztán „toposz” az sem, hogy a hunokat néha szkítáknak nevezték a forrásokban]. A helyi kara-maszkutok, akiket szaklanoknak neveztek [fárszi nyelvűek], próbálták ezt meg-akadályozni, de legyőzték őket, és a Buri-csajhoz [Dnyeper, gör. Borysthenes, hun nyelven Var] menekültek, bégjük, Boz-Urusz vezetésével...”

 

A Tatár Enciklopédia is felhasználja a Djagfar Tarihi forrásait.

 

Az arab források a magyarok szomszédaikkal vívott háborúit is részletezik,amit a volgo-bolgár krónika megerősít. A rabszolgaságot nem  vették figyelembe színt, az azóta lezajlott háborúkban pedig a foglyokat és a hódítók által rabszolgává tetteket rabszolgának adták el. Ki volt gyengébb, legyen az fehér, sárga, piros vagy fekete ő volt a legkiszolgáltatottabb. Példaként álljon itt néhány történelmi forrás

a szlávok és a szaklánok leigázása a zoroasztriai turkománok által és

kizsákmányolásuk vagy rabszolgaként való eladásuk a krími rabszolgapiacokon délről, majd a (keresztény) Bizánci Birodalom irányítása alatt.

Ibn Ruszta (IX-X. század) perzsa történész szerint a turkománok

a magyarokat így jellemezték: „[folyamatosan] legyőzve a szlávokat, akik

közel lakom hozzájuk. Súlyos élelmiszeradókat vetnek ki rájuk és

bánjanak úgy, mint a rabszolgáikkal." Itt nyoma sem volt a feketének, minden fehér volt.

Azt is mondja, hogy ezek a hódítók tűzimádók (más néven

zoroasztriánusok, ez is vegyes török-iráni-kaukázusi, mivel különböző etnikumú törzsek szövetsége).

A következőket meséli el: „Megrohanták a szlávokat, és a foglyokkal együtt mennek keresztül az országban, amíg el nem érnek egy bizánci ország kikötőjébe, amelyet Kercinek hívnak [...] Mikor a magyarok a foglyokkal Kercsibe érkeznek, vásárt tartanak a bizánciakkal ... Azok [magyarok] rabszolgákat adnak el nekik, és vesznek bizánci brokátot, szőnyegeket gyapjúból és más bizánci árukból." (Magyar forrás HKÍF 1995: 33–34.)

A "tűzimádók" egy arab becenév, mert a tűz a főisten szimbóluma. Hérodotosz, a nagy görög történész szerint ez volt jellemző erre az ázsiai vallásra: „a szobrok, templomok, oltárok nem az általában magas; ráadásul hülyének tartják azokat, akik így tesznek - nem hiszik el azt, amit a görögök hisznek, hogy az isteneknek emberi alakjuk van."

 

Sükrullah (1388–1488) török ​​történész és diplomata a régi magyarokról

 

Idézi a korai szerzőket, kiegészítve ezeket bizonyos információkkal: „Vannak háborúk és csaták állandóan e magyarok és oroszok között nyáron és télen egyaránt. De a türkmének (a magyarok) állandóan legyőzik Saqlāb és Rūs népét. Készek rabszolgáknak és sorra vannak láncolva. A rajtuk lévő dolgok, ..., leveszik róluk a kobaltbundát, meztelenül viszik őket a Rūmba és eladják.

(forrás HKÍF 1995: 48.)

 

Saqlāb és rūs két nép volt, akik valószínűleg közös konföderációban éltek, de belső viszályok voltak, és ezt kihasználták a magyar turkománok, akik leigázták őket. Saqlāb és rūs két szomszédos népnek tekinthető, akik egymással harcoltak, és ezt a meggyengült helyzetüket kihasználva leigázták őket magyar turkománok.

Kik voltak a Saqlanok?

Ezek az emberek Szkítiában telepedtek le vagy az őshonos nép maradéka volt, feltehetően karakalpár bolgárok vagy alánok. Lehetséges, hogy a Saqlanokkal vívott háború volt a Hunor és Magor című magyar eposz is felidézi, ahol azt mutatják be, hogy fehér szarvast kergetve, két herceg – 100 katona kíséretében véletlenül érkezik

Alániába, ahol letelepednek és családot alapítanak, nőket és gyerekeiket lopva. Természetesen mások jöttek utánuk, kiegészítve, megszilárdítva

a Szittyaföldi honfoglalást.

 

Pillanatok az egyetemes történelemből

 

A "Múlt idők története" című kijevi krónika szerint a magyarok bejövetele előtt Románia egyes részeit szlávok lakták, akiket a vlachok leigáztak. Tehát Románia területén is szláv népek éltek, és a magyarok bejövetele előtt leigázták őket a románok elődei. Ezért találunk vlachokat Anonymus krónikájában a magyarok bejövetelekor. Egy bolgár krónika szerint II. Iván Aszen 1241 előtt mindkét Havasalföldet leigázta, majd a tatárok legyőzték, az itteni tatárokat pedig a magyarok elűzték, ezért egy ideig Ungro-Vallachiának hívták a felszabadult országot.

Van olyan magyar krónikás is, aki azt mondja, hogy a székelyek átvették az vláhok ábécéjét, így mellettük, vagy tágabb értelemben közöttük éltek. Szintén egy magyar krónika szerint, amikor a magyarok és a hunok együtt foglalták el Szkítiát, a ruthénok és a kara-kalpárok ebben az országban kerültek elő, vagyis a szláv és bolgár-alán törzsek. A dákok a trák népekhez tartozott, akik Románia, Ukrajna, R. Moldova és Bulgária területén éltek.

Egy ókori történész szerint a szkíták és trákok háborúja 300 évig tartott, és a Dunától északra élő trák törzsek a szkíták fennhatósága alá kerültek, keveredtek és így ruházatuk iráni lett, nyelvük pedig egy keveréket. Ekkor Szkítia területéhez tartozott Erdély, Moldva és Munténia egyes részei is.

Tehát a dákok nem szkíták, hanem trákok voltak.

Az utolsó szkíta államszervezetet a görögök szüntették meg, VI Mithradates idejében. Az egyesült görög hadak szétverték a Palakos (kb. Kr. e. 113-111) vezette szkíta sereget. Emellett a szkítáknak fel kellett adniuk a két fő erődítményt, majd a székvárat, így elvesztették függetlenségüket. Palakos, Scekarus fia volt a szkíták utolsó független uralkodója.

Aztán jött a dák függetlenség és uralom, majd a római megszállás. Ez idő alatt a meghódított trák népek romanizálódtak és vlach néven váltak ismertté.

Állítólag Attila hun király idejében, a magyarok bejövetele előtt érkeztek a székelyek erre a vidékre. A hunok sem voltak szkíták, csak a késő Szkítia szűk területét foglalták el, ahol – ahogy a magyar történész mondja – ruthénok és karakalpárok éltek.

Tehát a hunok és magyarok sem a területek őslakosai, hanem Szibériából "jönnek", mert ide érkezésük előtt Szkítiától (Dél-Szibéria) keletre éltek. Dél-Szibériát több nomád etnikai csoport is uralta, mint például a hunok, gilják és ujgurok. Valószínűleg a hunok részben türk-iráni vegyület, részben szibériai nép keverékei voltak.

Miután a hunok elfoglalták Szkítiát, elérték a Fekete-tengert, onnan pedig Pannóniát.

A Hun Birodalom felszámolása után a megmaradt hunokat, más néven szabirit (innen a Szibéria elnevezést) a volgai bolgárok segítették. Miután a szabir-bolgár birodalmat a turkomán népek (félig török, félig észak-iráni) leigázták, megalakult a Kazár Birodalom.

A Kazár Birodalom idején a szibériai keleti magyarok egy része, azaz a szibériai magyarság a Fekete-tengertől északra érkezett a Levedia nevű vidékre. Különböző néven ismerték őket, mint avarok, ugorok (vagy jugorok), magyarok, hunok, türkök, türkmének, baskirok, aszfáli szabirok és khárezmiek (khorozminok).

 

A 10. században Al-Balkhi úgy írt a baskhkiriről, mint két csoportra osztott népről, amelyek közül az egyik a Dél-Urálban, míg a másik a Duna közelében, Bizánc határaihoz közel élt, Al-Dunánál. Azért ismerték őket eképpen, e sok név alatt, mert vegyes nép volt; a vezér- törzsnép, vagyis az uralkodó osztály egy része iráni turkomán területről származott, más törzsek pedig egy bizonyos területen meghódított, vagy más okból egyesültek velük. Erre mutat a „vérszerződés” is. Ha ugyanaz a nép lett volna, nem lett volna szükség arra, hogy egymás vérét megigyák, azért, hogy egy nép legyenek.

 

A Biblia is beszámol sok népek eredetéről. Nézz utána.