Un Luther al Ungariei (Documentar)

 

Magyarország Luthere

 

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

 

Dévai Bíró Mátyás (Déva, 1500 körül – Debrecen, 1545) az első magyar reformátor.

 

Értékelése

"Emléktáblája a róla elnevezett téren, Budapest III. kerületében

 

Jóllehet a „magyar Luther” névvel illették,[3] szellemileg közelebb állt a humanista Melanchtonhoz, mint a dogmatikus Lutherhez; tipikusan reformátor egyénisége humanista műveltséggel ötvöződött.

 

A reformáció oktatási programja szerint arra intett: mindenkinek el kell sajátítania az írás-olvasást, hogy „a község es olvashassa az szentírást". De a betű ismeretének egyéb gyakorlati előnyéről is igyekezett meggyőzni az egyszerű mezővárosi polgárokat, amikor arról világosította fel őket, mennyire hasznos az, „hogy egymásnak mindenikönk írhasson".

 

„Dévai és Szegedi párharca a vallásos polemikus műfaj első jelentkezése irodalmunkban. Dévai rendkívül higgadt előadó, még ha nyilvánvalóan fölénybe kerül, modora akkor sem lesz bántó. Önérzetesség és mértéktartás jellemzi, ami hitvitázó utódainak legtöbbjéről alig mondható el. Latin nyelvű munkáit a feudális vezető réteg felvilágosítására szánta, azok tagjainak is ajánlotta."

 

·  “Dévai még 1537-ben is kitartott a lelkek aluvásának gondolata mellett, hangoztatva, hogy míg némelyek az aluvást csak a testre értik, addig ő a lélekre is.
A lélekaluvás gondolatának eredendő egyszerűségére és radikalizmusára utal az a körülmény, hogy Dévai szavait akár úgy is lehetett értelmezni, hogy a szentek lelke halálhoz hasonló álomba szenderül, s az élet semminemű jelét sem mutatja. A prédikátor később azon fáradozott, hogy eloszlassa ezt a „félreértést”. Amellett érvelt, hogy a szentek „aluvása” nem halál: a boldogultak alszanak bár, de mégis élnek: örökre elmerülnek Isten szemlélésében, mit sem tudva a földi élet történéseiről. Miként az alvó nem tud az élőkről és dolgaikról, úgy a szentek is alusznak ránk nézve (dormiunt nobis), nem tudva rólunk és dolgainkról testtől elvált lelkükkel: „Aludjanak tehát, azaz ne tudjanak rólunk, ám éljenek a maguk módján, éljenek Istennek”.
“Hiba lenne azt feltételezni, hogy Dévai kétségbe vonta a lélek halhatatlanságát, az viszont elképzelhető, hogy olyan szoros párhuzamot vont a test és a lélek halál utáni sorsa között, hogy a két állapotrajz közti különbségek sokak szemében lényegtelennek tűnhettek.
A lélekaluvásként, psychopannychiaként, vagy (radikálisabb formájában) lélekhalálként, mortalizmusként ismert doktrína, 35
amelyre Dévai a szentek segítségül hívása elleni érveit építette, nem a protestantizmus korának szülötte − eredete visszanyúlik az őskereszténység korába.”
“…Az egyetemes megváltást hirdető keleti keresztények között, jóllehet körvonalazatlanul, mindig elfogadott volt az a nézet, hogy a lélek a halál után álomszerű öntudatlansági állapotba jut, s ennek csak a test feltámadása vethet véget az utolsó ítéletkor.
A latin egyház viszont a 13. századtól fogva tűrhetetlen eretnekségnek tartotta a lélekalvást, hiszen ez alkalmas volt arra, hogy kikezdje a purgatóriumba (a tisztítótűzbe) és a kereszteletlenek limbusába (a pokol tornácába) vetett katolikus hitet.
A 15–16. században – részben Arisztotelész De anima című traktátusának hatására, részben a görög egyház tanításainak elmélyülő ismerete révén – nyugaton is népszerűvé vált a lélekaluvás elmélete, még a reformáció kezdete előtt.
A reneszánsz kori arisztoteliánus bölcseletnek a lélek halhatatlanságáról hirdetett nézetei és a protestáns lélekaluvás-elméletek közti pontos kapcsolat nem tisztázott.
Feltételezhető, hogy az észak-itáliai anabaptisták a padovai arisztoteliánus filozófusok hatása alatt fogalmazták meg radikális lélekhalál-koncepciójukat.
Annyi bizonyos, hogy Dévai művének megszületésekor a lélekaluvás tana – eltérő okokból – rendkívül népszerű volt a spiritualista, anabaptista közösségekben és a lutheránusoknál, viszont komoly ellenkezést váltott ki – szintén eltérő okok miatt – a katolikusokból és a kálvinistákból.”
“…Vélekedése szerint az ószövetségi szentek ugyanúgy üdvözültek, mint az újszövetségiek: hitük által, aminek nem lehetett más tárgya, mint Krisztus.
A Disputatióban és magyar nyelvű katekizmusában a prédikátor amellett kardoskodott, hogy az infernus szót helytelen pokolnak fordítani, mert ez valójában a gödröt, a sírt jelenti, voltaképpeni jelentése „fundus”, amit magyarul „vég”-nek vagy még inkább „fenék”-nek kellene mondani: „a diák igét [infernus] itt nem pokolnak kellene magyarázni, hanem fenéknek. Ezt pedig rüvideden így értsük meg: Embernek lelke, teste vagyon, és minden ember avagy üdvözül, avagy kárhozik. Ha az üdvözülendő meghal, a teste fenékre száll, azaz a koporsóba, földé lészen, lelke is fenékre száll, azaz Istenhez megyen az örök életre, mert keresztyénnek Isten az örök élet feneke. Az ítéletkor mindennek teste egyesűl lelkével, feltámad az örök életre, ez örök élet lészen az ű örök feneke. A hitetlen is mikor meghal, mind teste, lelke fenékre száll, teste földé lészen, lelke az örök kárhozatra száll; mikor feltámad, testestül lelkestül az örök kénra vettetik, az örök végre, az örök fenékre. És kiváltképpen a kárhoztaknak állapatjok a másvilágon mondatik pokolnak.”

 

 
Forrás: https://www.academia.edu/5590126/A_szentek_aluv%C3%A1sa._D%C3%A9vai_M%C3%A1ty%C3%A1s_%C3%A9s_a_Patrona_Hungariae-eszme_protest%C3%A1ns_b%C3%ADr%C3%A1lata_De_dormitione_sanctorum._Matthias_D%C3%A9vai_and_Protestant_Criticism_over_Idea_of_Patrona_Hungariae_

·  ----

Lehetséges az is, hogy a kezdeti időben Luther Márton is vallotta azt mint Dévai, és tőle vette át Devai, ez logikus a mester és tanítvány kapcsolatban (Luther azonban visszakatolicizált a katolikus dogmatika lélekhalhatatlansága mellé:
However, the best known advocate of soul sleep was Martin Luther (1483–1546).[46] In writing on Ecclesiastes, Luther says
Salomon judgeth that the dead are a sleepe, and feele nothing at all. For the dead lye there accompting neyther dayes nor yeares, but when they are awoken, they shall seeme to have slept scarce one minute.[91]
Elsewhere Luther states that
As soon as thy eyes have closed shalt thou be woken, a thousand years shall be as if thou hadst slept but a little half hour. Just as at night we hear the clock strike and know not how long we have slept, so too, and how much more, are in death a thousand years soon past. Before a man should turn round, he is already a fair angel.[92]
———–
A Reformació idejében, komoly bázis vallotta a lélekalvás tanát, amely arra késztette Genf vallásdiktátorát, hogy cáfolatot írjon ezek ellen:
The phrase soul sleep appears to have been popularised by John Calvin in the subtitle to his Latin tract Psychopannychia (Psychopannychia (manuscript), Orléans, 1534, Psychopannychia (print) (in Latin), Strasbourg, 1542, Psychopannychia (in French) (2nd ed.), Geneva, 1558 [1545], Psychopannychia, 1581). The title of the booklet comes from Greek psyche (soul, mind) with pan-nychis (παν-νυχίς, all-night vigil, all-night banquet),[27][28] so Psychopannychia, originally, represents Calvin’s view; that the soul was conscious, active.
The title and subtitle of the 1542 Strasbourg 1st edition read: Vivere apud Christum non dormire animas sanctas qui in fide Christi decedunt. Assertio. [That the holy souls of those who die in the faith of Christ live with Christ and do not sleep. An Assertion.] (in Latin).[11]
The title and subtitle of the 1545 2nd Latin edition read: Psychopannychia – qua repellitur quorundam imperitorum error qui animas post mortem usque ad ultimum iudicium dormire putant. [Psychopannychia – Or a refutation of the error entertained by some unskillful persons, who ignorantly imagine that in the interval between death and the judgment the soul sleeps.] (in Latin).
The 1558 French edition was a translation of that of the 1545 2nd edition: Psychopannychie – traitté par lequel est prouvé que les âmes veillent et vivent après qu’elles sont sorties des corps ; contre l’erreur de quelques ignorans qui pensent qu’elles dorment jusque au dernier jugement.
——————
Az anabaptistáktól átterjedt a baptistákhoz az 1600-as években, Sussexben kb. 20000 baptista elöljárói, ezt hittételeik közé tették.
Szerintem ez a tan egyáltalán nem gyenge, inkább az elkorcsosított eredeti szövegek miatt tűnik annak és ezekre nagyon figyelni kell. A korcsosítás jól kimutatható, mint említettem, más szövegekben is. Példának hoztam a Hiszekegyet. Miután kiderült, hogy két verzió van, ez már egyáltalán nem hozható fel, a lélek halhatatlansága tanának a védelmében, hiszen melyik eredeti: az amely vallja hogy alászállt a poklokra, vagy az emely ezt kihagyja?
THE APOSTLES CREED
IV century version, Greek language, from bishop Marcellus of Ankira
The Apostles’ Creed is the earliest extra-biblical Christian creed. The idea of Christ’s descending in hell, the after-death judgement and the endless torment of the sinners is not hinted. In Gaul, in the fifth century, the phrase “he descended into hell” came into the creed.
“I believe in God, the Father Almighty; and in Jesus Christ, his only begotten Son, our Lord, who was born of the Virgin Mary by the Holy Ghost, was crucified under Pontius Pilate, buried, rose from the dead on the third day, ascended to the heavens, and sits on the right hand of the Father; whence he will come, to judge the living and the dead; and in the Holy Spirit; the holy church; the remission of sins; and the resurrection of the body.”
Apostoli Hitvallás – Ankirai Marcellus verziója:
“Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában; És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat; a Szentszellemben, a szent egyházban, a bűnök bocsánatában; a test feltámadásában.”